A Magyar Református Egység Napján – egy zarándok naplója – (részletek)

A Magyar Református Egység Napján

– egy zarándok naplója – (részletek)

Szerző: Horváth Gabriella

„Tíz éve annak, hogy 2009. május 22-én újra egyesült a Magyar Református Egyház. A Kárpát-medencei reformátusok többek között egynapos fesztivállal tervezik megünnepelni az évfordulót 2019. május 18-án az egység kimondásának egykori helyszínén, Debrecenben.” – olvastam a hírt az egyházi hivatalos lapokban.

 

A hívás

Nem tudom, kinek jutott eszébe az az áldott gondolat, hogy a Dunántúli Egyházkerület honlapján így folytassa az invitálást. Az Úr áldja meg érte!

„Külön felhívjuk a figyelmet a május 18-án a Kollégium Kápolnájában tartandó Kárpát-medencei imaláncra, melynek aktív részese lehet bárki. Különböző időpontokra, különböző imatémákra van felosztva az egyházkerületek között az imádkozás. Ebben a 20 percben egy rövid igei szakasz felolvasása után imádkoznának a résztvevők, majd a Miatyánk után egy énekkel zárnánk a 13:20-13:40 óra közötti a dunántúliaknak adatott intervallumot. Az Egyházkerületünk imatémája az ébredés és a misszió.

Szeretettel várjuk az elcsendesedni vágyódókat és az egyházunkért Isten elé járulni szándékozókat!”

„Egyházunkért Isten elé járulni szándékozókat”… Ha azon tűnődöm, ott lesz-e az Úr, akkor máris itt a válasz: Igen! Igen, ha Őt keresem a nagy tömegben, a sokféle program közt, akkor itt kell Őt keresnem, ebben a kis kápolnában, ahol egész nap Isten elé járulnak egyházunkért, önmagunkért, a fesztiválért és az egész Kárpát-medencei magyarságért.

Van-e értelme annak, hogy én innét, a Dunántúl közepéből buszra, vonatra szálljak, és megtegyem a minimum 5 órás távolságot Debrecenig? Persze, hogy van! Ez a 20 perc a miénk, dunántúliaké! Szeretettel várnak. Ha létezhet olyan hivatalos meghívás, ami nevemen szólít, ami ismer, akkor ez az. Csak Egyvalaki tudja így kimondani a nevemet. Ha ember mondaná, kötelezne rá, nem hiszem, hogy meg tudna győzni. De ha az Úr szólít nevemen, akkor megéri.

Megyek!

 

Az Ige

Egy rendes, református zarándok nem indulhat el Ige nélkül egy ilyen hosszú útra. Behunyom a szemem, és imádkozni kezdek, hogy megtaláljam a vezérigémet. Egyik reggel ilyen mesét írok.

A vár

Túrázni indulunk. Egy régi várrom hívogat. Sejtelmes csúcsaival emelkedik ki a hajnali ködből. Nagyot szippantunk a hajnali levegőből. Az első napsugarak szivárványosan megcsillannak a harmatcseppeken. Bakancs, hátizsák, szendvics, limonádé. Hely, a napközben feleslegessé váló kabátnak, pulóvernek.

Megmászni a hegyet, és megtalálni.

Kimért léptekkel indulunk felfelé a kanyargós úton. A távolról még olyan jól látható vár lassan eltűnik a sűrű erdő mögött. Csak az oldalról be-belógó csalánok, szederindák érezhetők. Mint megannyi lélek, akik ruhánkba, lábunkba kapaszkodva próbálnak utánunk kiáltani: „Várj!” „Ne menj!” „Velünk mi lesz?” Vajon ők miért ragadtak idelenn?

Az ösvény egyre keskenyebb lesz. Látszik, hogy már nincs használatban. Valaha itt súlyos szekerek gördültek fel és alá, vitték az élelmet, a fegyvert. Könyveket. Lovas futárok hordták a híreket. Ez az út kötötte össze a várat a világgal. De most átadta a helyét az őzeknek és a rókáknak. De nem fordulunk vissza, ahol ennyi ideig emberek jártak, ott kell lennie még egy keskeny ösvénynek.

Az északi oldal felé kanyarodik utunk. Hatalmas, rideg sziklák néznek le ránk. Hirdetik a vár megközelíthetetlenségét. Emberfia, meg se próbáld! Két külön világban élünk: én idefenn, te pedig odalenn. Nem, a várak nem a mindenkit befogadó szeretet jelképei. A várak tüzet őriznek, életet. Hatalmat. Megborzongok, ahogy a sziklahasadékban megcsap a hűvös áramlat.

De hamarosan kanyarodik az út, valamivel meredekebben halad a nyugati oldalon. Itt még alszik a természet. Mint gyermek, aki lehunyta szemét, és álmodik. Lassítanunk kell lépteinket, mert fogytán az erőnk. Megállunk. A vár nem látszik innen. De ott kell lennie, mert amikor még távol voltunk, hirdette magáról, hogy nem lehet elrejteni. „Nem rejthető el a hegyen épült vár.” Vagy éldegélsz alatta, lemondóan, vagy bebocsátást nyersz, vagy megostromlod és belehalsz: de többé soha nem feledkezhetsz meg róla. Ott van a titok, ami örökre birtokba vett téged.

Kis pihenőnk után a déli oldalon már átragyognak a napsugarak a fák levelei között. Madarak fürdenek egymás társaságában, és megbeszélik napi teendőiket. Még néhány lépés, és megáll az idő.

Szürke, egymásra dobált kövek. Üres ablaknyílások. És az örökké megszólaló kérdés. „Vajon itt mi lehetett?” Ki állt őrt abban a toronyban? Mikor meglátott egy baktató embert az úton, vajon kiért dobbant a szíve? Ezen a kavicsos udvaron, amikor katonák tisztították a fegyvereiket, miről beszélgettek? Volt-e még annyi hűség, hazaszeretet bennük, hogy terveket szőjenek, esküt tegyenek, erőt gyűjtsenek, hogy készüljenek szeretteik védelmére? Vagy már csak a játékon, a szórakozáson, a nőkön járt az eszük? Vagy az éhségen…

És a vár parancsnoka vajon hol lakhatott? Lehet ebben a várban aludni is, ennyi kő között? Vajon mi volt az a kedves szó, amit felesége fülébe súgott a legszebb napon?

De a kérdések elhallgatnak abban a pillanatban, hogy belépünk egy titokzatos helyre. Van itt valami, ami még ma is éppen olyan, mint régen. Mert amikor az ember járja a világot, teszi a dolgát, és a sarat tapossa a bakancsával, akkor ezekre a helyekre csak nehezen jut el. Alig tudja valaki már, hogy az igazi várak, a tökéletes várak közepén van egy szent hely. Ahová nem lehet bakanccsal belépni. „Oldd le bakancsodat a lábadról, mert szent az a hely, ahol állsz.”

Megmászni a hegyet, és megtalálni.

A múltból mesét szőve, mégis rátalálni arra, ami örök. A szentre, ami nincs ott, ami talán nem is volt ott soha, mert különben hogyan is dőlhetett volna így romba ez az épület? De mégis itt van. Hiszen ezért ráztuk le magunkról a tüskés indák kapaszkodását, ezért küszködtünk az emelkedővel. Ezért révedtünk a múltba, és imádkoztunk azokkal, akik még ismerték a hitet, a vallást. Akik még tudtak gótikus kápolnákat emelni. Kimondani Jézus Krisztus nevét. Kitűzni a vár legmagasabb tornyára a zászlót, ami az Ő nevét hirdeti.

Meglátni abban, ami nem volt, azt, ami lesz. „Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható.”

Elővenni kis fáklyánkat a hátizsákból, és ellopni a soha ki nem hunyó szent tüzet. És lángra lobbantani a világot. A hit, a remény és szeretet lángjával. Az igazán fájó romokat újjáépítő Megváltó szeretetével.

 

Az indulás reggelén, amikor előveszem a hátizsákot, ráismerek a hegyen épült városra, ahová készülök. Boldogan gondolok arra, hogy nem romvárat, hanem élő templomot, élő egyházat, várost fogok látni. De a kápolna ott van, az úticélom ugyanaz az örök kápolna, ami ígéri, hogy elő fog állni a nem láthatókból a látható.

 

Az út

Kissé megborzongok, amikor az ébresztőórát beállítom 3:30-ra. Halk imát mondok mindenkiért, aki éjszakai vagy hajnali műszakban dolgozik. Különösen is azokért, akik egy-egy ilyen nap után jönnek istentiszteletre, bibliaórára. Áldja meg őket Urunk, hogy ilyen fáradtan van erre hitük!

Az éjszaka jórészt forgolódással telik, mert a szomszédban lakodalom van, vagy valami hasonló. Alig várom a 3 órát! A zene nem is hallgat el addig.

Hajnalban már világos van, amikor kilépek az utcára, még látszik a hatalmas telihold. A madarak is örülnek ennek a napnak. Néhány, járda szélén hagyott pezsgősüveg és söröskorsó jelzi az éjszaka nyomait. Két dülöngélő alak tart hazafelé. Az egyik kocsmában még folyik az „igehirdetés”, nagy hangon hirdetik a világnak halált megvető bátorságuk képzetét.

Az autópályán haladunk, amikor felébred a nap, és első sugaraiban megcsendül a zsoltár:

Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny. Nappal a nappalnak adja át e szót, éjjel az éjjelnek adja tudtul. Nincs szó, és nincs beszéd, hangjuk sem hallatszik, mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig. Sátrat készített a napnak, amely mint vőlegény jön ki szobájából, örül, mint egy hős, hogy futhat pályáján. Elindul az ég egyik szélétől, átível a másik széléig, nincs rejtve melege elől semmi. (Zsolt 19,2-7)

Szeretek egyedül utazni. Nézni kifelé az ablakon, vagy pihenni. A lelkiismeretem nyugodt ilyenkor, mert úgysem tudnék mást csinálni. Tehát szabad vagyok, hogy arra gondoljak, amire csak jólesik. Most nem olvasok semmit. Úgy készülök, mint ahogy nagymamához készül az ember ebédre – már reggelire sem eszik semmit, hogy mindegyik fogást meg tudja kóstolni. Imádkozom. Csak az Igém van velem: Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható. (Zsid 11,3).

 

A megérkezés

Bizony, az ember személyes hitének vannak olyan pillanatai, amik nem valók nagyközönség elé. Istenélmények, amelyek mégsem „szalonképesek”. Ez is a zarándokutak velejárója. Ahogy az Úr megszenteli az egész utat, annak nem csak a tiszta és magasztos pillanatait, amiről később beszélni kell, hanem a sárosakat és mélységeseket is. Ezek csak minket magunkat építenek, de mások semmi hasznát nem vehetik. Hallgatok tehát most róluk, legfeljebb nagy örömömet jelezhetem itt zárójelben, hogy mindenkit arra invitáljak, merje látni az Úr különös, néha vicces jeleit, amikkel megerősít, felfrissít, megnevettet az örök tökéletesség előtti időkben.

Sajnos a megnyitóra már nem értem oda, de az első kiszemelt programon már ott tudtam lenni. Jó érzés volt ismerős arcokkal találkozni. Itt neveket kellene említenem, de ha őket név szerint említem, sokakat kénytelen leszek kihagyni, és ez igazságtalan volna velük szemben. És nem is arról akartam írni, amit mondtak, ezt majd megírják a profi újságírók. Hanem arról, hogy ilyen előzmények után, bármiféle programot is kínáltak, istentiszteletté vált a számomra. Egy hátsó sorba óvatosan beosonó zarándok már csak ilyennek látja a lelkészeket, még ha valamiféle közéleti kérdésről is beszélnek. Még ha úgy is tesznek, mintha vitáznának. Még ha éppen arról vitáznak, hogy ők nem csak istentiszteleten szólalnak meg, és éppen miféle különbség van aközött, amikor egyik vagy másik újságba írnak.

Nos, az igazság az, hogy a zarándoknak is van abba beleszólása, hogy mit és hogyan hall ebből. És a zarándok bizony onnét a hátsó sorból azt üzeni, hogy a különbség csak látszólagos. Ugyanaz az Úr szövi egybe azt a nagy szőttest, amit az Egyház, az Egységes Egyház… az Egy Egyetemes Anyaszentegyház hirdet. És bármilyen ruhába is öltözködik, bármilyen szerepet is alakít az az ember, aki ennek az egyháznak elhívott, külön megjelölt tagja, az egyetlen üzenetet mindig ki fogja mondani, hirdetni fogja.

Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható. (Zsid 11,3).

Így amikor kifejtették, milyen fontos az egyházi kommunikációban, hogy a kívülállók felé érthető szavakat, kifejezéseket használjunk, hogy ne használjunk egyházi zsargont, eközben odakint…

… a Nagytemplom előtti téren a felállított széksorokra kitettek egy papírlapot, ezzel a felirattal: „A Generális Konvent tagjai”. Majd kisvártatva ugyanerre a papírra valaki odatoldotta, piros filctollal: „Lelkészek”.

Akárhogy is nevezzük őket, de ha ők hit által megszólalnak, a nem láthatókból előáll a látható.

 

A kápolna

A Teológia gyönyörűen felújított épületében, a leghátsó sarokban találom meg a kápolnát. Ahogy illik. Ahol már nincs jövés-menés. Egy szépen berendezett, templomszerű kis helyiség. Szinte hívja az embert: gyere be, itt vár az Úr!

Még korán van, teszek egy nagy kört a téren. Megnézem a néptáncosokat, a standokat. Fülembe csengenek a gyönyörű népdalok. A villamosok óvatosan haladnak el a tömegben. Mint a tenger Mózes előtt, úgy válik szét a tömeg. Vagy talán lassabban. Már megint hazafelé húz a szívem: a pápai Ótemplom kiállításáról is lehet itt érdeklődni. Eszembe jut, amikor először voltam ott, Pápán a frissen megnyílt kávézóban, kiállításon. Azt mondtam egy szóban, „Narnia”. Az ember békésen, meghitten kávézik. Aztán belép a „kiállításra”. A Templomba. Amikor belép a pici ajtón, még fejét is le kell hajtania, és abban a pillanatban feltárul egy másik világ, mennyei világ. Amit a kiállítás témája nemhogy profánná tenne, hanem csak még inkább megszentel. Felejthetetlen. Amikor másnap a tonikos, borókabogyós, gyömbéres kávét ittam egy egészen másik helyen, akkor is ez a templom jutott eszembe, amiben, hiszem, az angyalok is gyönyörködnek.

A standon hűtőmágnest lehet venni, ami a barokk szószéket ábrázolja. Mert kell valami, ami otthon, a konyhában, a napi gürcölés közben is emlékeztet a tiszta örökkévalóságra. És arra, hogy a tér nem elég, még a kávé sem, kell az Ige is, ami megszólal erről a szószékről.

Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható. (Zsid 11,3).

Így volt. Mikor még a romos, elhagyatott Ótemplomban jártam, imádkoztam érte. Álmodtam valamit, és ebben a találkozásban viszontláttam megvalósult álmomat. Valaki, az „intézményes” egyházból hitt, és az Úr eszköze lett, hogy előállítsa a nem láthatókból a láthatót.

 

Lassan 13:20 lesz. Néhány asszony is a kápolna felé tart, együtt érünk az ajtóhoz. Hogy ne zavarjuk a bent imádkozókat, egy terembe terelnek bennünket. Leülünk a körbe kikészített székekre. Pogácsával kínálnak.

Itt el kéne mesélnem, mitől volt olyan különleges ez a pogácsa. De erre nem találok szavakat. Ha azt mondom, megszólalt, vagy azt, hogy élt, akkor még nagyon távol állok a valóságtól. Annyit mondok csak, hogy abban a pillanatban megígértem, hogy ezért a pogácsáért írok egy beszámolót erről a napról. Ezt a kötelességemet teljesítem ezekben a sorokban.

A pogácsa, víz mellett beszélgetésbe kezdünk. Megtudjuk, hogy Erdélyből, Kárpátaljáról is vannak sokan. Dunántúliak csak elvétve. Egy fiatal lelkipásztor fakad ki, hogy a falujában egy haláleset miatt egymásnak estek a magyarok és cigányok. Kétségbe van esve a helyzet miatt, és a megoldást tőle várják. Vagy, már az is elég volna, ha túl tudná élni a helyzetet.

Közbevetem, hogy imádkozzunk érte. Szinte megdöbbentő erővel fakadnak fel, teljes egyetértésben, hogy mit segít itt az imádság?! Érzem, az Úr készít minket az imaközösségre. Megvizsgál, Lelkével rávilágít hitetlenségünkre, hogy még idejében megtisztulhassunk Őelőtte. Hogy hitünkben megerősödve léphessünk be a kápolnába, szeretett Egyházunkért közbenjárni. Nem szabad ezt ilyen kétségekkel csinálni!

A pogácsa… mint Illésnek a lángos, hogy el ne csüggedjünk, amikor kéréseinket az Úr elé visszük! Igen, mondjuk el Neki, hogy a „végeken” hány lelkipásztor küzd, szinte kétségbeesve, mégis hittel. Napról napra összetörve, és reggel újra talpon. Adj, Urunk, erőt nekik! Ébreszd fel őket, erősítsd meg őket napról napra. – Ébredés és misszió a témánk. Váljon az Úrvacsora kenyere is, amit majd mindjárt magunkhoz veszünk, ilyen erővé bennük, és bennünk, mindnyájunkban, akik hazamegyünk innét!

És ebben a pillanatban belép mosolyogva, csillogó hittel és szeretettel a szemében, egy roma lelkipásztor ismerősünk. A Megoldás. Krisztus őbenne. Lehet még kérdésünk ezek után? Bocsásd meg, Urunk, hogy kételkedtünk!

Halk hegedűszó jelzi, hogy mi következünk.

Odabenn mindenki leteszi az Úr elé kérését, önmagát, majd az Úrral együtt mondjuk a Tőle tanult imádságot. Legyen minden úgy, ahogy Ő tervezte velünk. Alkossa meg Isten szava, ami most még nem látható rajtunk! Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon! (Zsolt 90,16)

Alig érünk végére, az ajtón kívül már halljuk a hegedűszóra örömmel éneklő következő csoportot.

 

Az istentisztelet

Az istentiszteletig még van egy kis idő, a színpadi előadásokban gyönyörködöm addig. Kedves, színes, gyermekeknek is élvezhető dalokban súlyos gondolatok szólalnak meg. Magyarságunkról, gyökereinkről. Hogy emlékeztessenek gyerekkoromra. Kárpátalján, Ungváron éltünk. Egészen kicsi voltam még, és nagymamám azt mondta nekem, hogy tudod, van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél. Nem csak otthon, a családban, hanem ha kimégy az utcára, bemégy az üzletbe, ott is. Magyarul kell kérni a kenyeret, és az iskolában is magyarul tanítanak. Máig emlékszem az első reakciómra. Azt hittem, hazudik nekem, és be akar csapni. Megsértődtem, és azt mondtam, nem hiszek neki, ilyen csak a mesében van.

Aztán mutatta a térképet. Nem ezt, amit most használunk, hanem azt, ami neki még abból az időből volt meg, amikor minden a helyén volt. Amikor összetartozott, aminek természet szerint össze kell tartoznia. Elmesélte, hogy amit most látunk, az hazugság, az igazság az, hogy egy vérből vagyunk, egy nyelvet beszélünk, egy a hitünk, egy az Istenünk.

Aztán titkot tanított. Olyan mély tisztelettel, ahogy csak Isten színe elé lép az ember. A Himnuszt hallgattuk. És én mélyen a szívembe temettem, és soha egyetlen szavát sem mertem kimondani. Titkunk, ami összeköt. Nem szórjuk disznók elé.

Ma kimondjuk a titkot, ahogy csak a legnagyobb, a szent ünnepeken szabad kimondani.

 

Délután háromra már elég meleg van. Van, aki esernyőt tart a feje fölé, hogy ne érje annyira a tűző nap. Én megpróbálok a templomban helyet keresni. De már egészen tele van. Egy oszlop tövébe ülök le a hátizsákomra. Ha már egész nap magammal cipeltem, legalább hasznát vegyem valahogy. Kellemes csend van, hűvös. A kivetítőn követhetjük az istentiszteletet.

A 42. zsoltár hangzik fel, innen is, onnan is. Különféle előadásmódokban. Igen, ez a mi zsoltárunk. „A szarvasos”. Rólunk szól, akik képesek vagyunk 3:30-ra beállítani az ébresztőórát, hogy templomba menjünk.

Mint a szép, híves patakra

A szarvas kívánkozik,

Lelkem úgy óhajt Uramra,

És hozzá fohászkodik,

Tehozzád, én Istenem,

Szomjúhozik én lelkem,

Vajon színed eleiben

Mikor jutok, élő Isten?

 

Mikor? Most! Egész nap! Mint szarvas, aki egy hűs erdőben csörgedező patak mellett, tiszta, friss forrásvizet iszik. És csak azért beszélek szarvasról, mert az ő teljes örömét még olyan könnyű elmesélni. Ha a magaméról próbálnék beszélni, már soha nem érnék a végére.

Aztán megszólal Kálvin bűnvalló imádsága. A kivetítő képét valaki lekapcsolja, és csak a hangot halljuk. Mindegy is, úgyis le kell hajtani a fejünket, és nem is volna szabad leskelődni. Bár azért, mindig megerősítő, ha láthatom egy lelkipásztor őszinteségét imádsága közben.

Kálvin bűnvalló imádsága… Mi nem szoktuk mondani. Erdélyi szokás, úgy tudom. Ez is az egység jele. Boldogan mondom azért, hogy ezzel is kifejezzem, összetartozunk. Egyébként is különleges szavak.

„Úr Isten, örökkévaló és mindenható Atyánk! Íme egybegyültünk itt és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat. Megvalljuk és elismerjük Szent Felséged előtt, hogy szegény bűnösök vagyunk, bűnben fogantatva hajlamosak vagyunk minden rosszra és soha meg nem szűnünk áthágni szent rendeléseidet. Mikor ezt cselekedjük, igazságos ítéletedből romlást és kárhozatot vonunk magunkra.

Mindazáltal, Urunk, mélyen fáj nekünk, hogy megbántottunk Téged, s kárhoztatjuk magunkat és bűneinket, igaz bűnbánattal kérve, hogy a Te kegyelmed jöjjön segítségül minékünk. Alázattal kérünk, szerető, irgalmas Atyánk, hogy könyörülj rajtunk. Töröld el bűneinket, növeld és sokasítsd meg rajtunk napról-napra Szentlelked ajándékait, hogy igaz bűnbánatunk teremje a megtérés gyümölcseit, amelyek kedvesek Teelőtted.

Vallást teszünk azért a Te színed előtt, hogy egyszülött Fiadba, a mi Urunk, Jézus Krisztusba vetjük egyedül hitünket és reménységünket, bizonyosak lévén afelől, hogy hit által részeseivé lehetünk a Te benne kijelentett kegyelmednek, melyet adj meg nekünk itt és az örökkévalóságban, az Ő nevéért. Ámen.”

 

Mint búvópatak, kísért el egész nap a közösség közös emlékezetében ez az imádság, és most felfedte magát, a megtapasztalt csodák, kegyelem mögött rejtőzködő Istent. Így volt. „Ámen.”

Mert hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható. (Zsid 11,3).

Prédikáció következik. „Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!” (Zakariás 8,23) Logikus, emberi gondolatok. Olyan ember szájából, akinek van szeme. Olyan embertől, akiről látszik, hogy imádkozik, imádkozva gondolkodik a rábízottakról. Sokat gondolkodik, és kiérlelődtek a fontos kérdések, és a megoldások is. Akire érdemes odafigyelni, mert ha tesszük is, amit javasol, azzal az Úrnak is dicsőséget szerezhetünk. És akkor jönni fognak a kívülállók, és kérni fogják, hadd tartsanak velünk. Mert láthatóvá válik, hogy Isten szava alkotott mindent, amivel a világ felé szeretettel odafordulunk.

Aztán Úrvacsorai tanítás, ahol emlékezhetünk arra, hogy az emberi erőfeszítést is az Úr adja. Én már értem hit által, hogy amit mi alkotunk a nem láthatókból, azt is Isten szava alkotja, de nem árt ezt azoknak is lelkére kötni, akik egy másik Igével érkeztek. Így nyúljunk a kenyér és a kehely után, hogy értsük is, hogyan alkot bennünket újjá a mi Istenünk.

 

Sokan vagyunk a templomban. És a kórusról is kell még pár szót mondanom. Öröm volt látni benne az ismerős arcokat! Az Úr áldja meg rengeteg munkájukat, a sok próbát, az utazásokat, hogy felkészültek erre a napra. Azt, hogy kibírták ott a napon, mint az Úr hűséges őrsége. Hogy meg ne szűnjön az Ő dicsőítése.

Ha azt mondom, sokan voltunk a templomban az azt is jelenti, hogy nem mindenki hallotta a kórust, az orgonaszót. Volt, aki csak a saját hangját hallotta. És ha elfelejtünk odafigyelni hit által arra az Istenre, aki a világokat alkotja, akkor csak a saját kis különbejáratú világainkat fogjuk megalkotni. Amik aztán megpróbálnak valahogy valamiféle helyet kikönyökölni maguknak a többieké rovására.

Kimentem tehát, hogy a legrövidebb sorba beállhassak Úrvacsorához. És elkapjak néhány szent pillantást. Hogy ne maradjak a saját magam alkotta kis különbejáratú világomban, hogy ki ne essek a ritmusból. Mert nem csak gondolatban tartozunk össze, nem csak az Úr felé fordulva, hanem egymás felé is.

Látni színről színre a kórust. Látni színről színre embereket. Isten színe előtt. Ítélet. Kegyelem. Élet, sokaknak. És láttam, hogy volt, aki úgy jött, mint aki kővé van dermedve, és úgy is ment el. Hogy el ne bízzam magam. Felfoghatatlanul nagy ajándék a kegyelem.

A magam helyén. Ott, abban a sorban, abban a pillanatban, a zarándokoknak fenntartott utolsó helyek egyikén. Áldott legyen érte az Úr.

 

És azért is, hogy a hazaúton elkísért, hogy várakoznom sem kellett, és majdnem a házunkig elhozott a busz. Mert Ő azt is tudta, éjfélre milyen fáradt lettem. És Ő ajándékot készített ebben a napban. Olyan tiszta ajándékot, amit csak Tőle kaphat az ember.

 

Horváth Gabriella