A jókedvűen adakozó Isten – Igehirdetés 2019.12.01

A jókedvűen adakozó Isten

(6) Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. 

(7) Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti Isten”.

(8) Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségetekből jusson minden jó cselekedetre. 

(9) Amint meg van írva: „Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké.”

(10) Aki pedig magot ad a magvetőnek, és eledelül kenyeret, megadja és megsokasítja vetőmagotokat, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét. 

(11) Így mindenben meggazdagodtok a teljes tisztaszívűségre, amely általunk hálaadást szül Isten iránt. 

(12) Mert ez az Isten előtti szolgálat nemcsak enyhít a szentek nyomorúságán, hanem sokakat hálaadásra is indít Isten iránt. 

(13) Mert e szolgálat eredményességéért dicsőítik majd Istent, azért az engedelmességért, amellyel Krisztus evangéliumáról vallást tesztek, és azért a jószívűségetekért, amely irántunk és mindenki iránt megnyilvánul. 

(14) Ők könyörögnek is értetek, és vágyódnak utánatok, mivel Isten jósága bőven kiáradt rátok. 

(15) Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért!

(2Korinthus 9,6–15)

(2Korinthus 9,7–8)

 

Minden vasárnapi istentisztelet végén, az adakozásra való felhívásnál, halljuk ezt a jól ismert Igét: A jókedvű adakozót szereti az Isten.

 

Nyilván, ebben az Igében ott találjuk azt az üzenetet, amely a látható egyház fenntartására buzdít.

Ebben a jól ismert Igében, ezen túl, megszólal az a buzdítás is, hogy vegyük észre a szükséget szenvedőket, segítsük őket, ahogy ennek az igeszakasznak hátterében is, a szükséget szenvedő jeruzsálemi gyülekezet számára gyűjtötték az adományokat. Tehát egyfajta szeretetszolgálati aspektusa is van az adakozásra való felhívásnak.

Sőt, kihalljuk ebből az Igéből az adakozás lelkületét is: jókedvvel, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.

A Korinthusi második levél nyolcadik és kilencedik fejezeteiben az adakozás technikáját, a gyűjtés részleteit illetően olvasunk tanácsokat, hogy minden ékes és szép rendben menjen végbe.

Mindezekről már részletesen hallottunk tanítást, legalább tíz igehirdetést.

Tehát ezekről most nem akarok szólni, noha ebben az igeversben ezek is mind ott zengenek.

 

Most azonban másként, talán szokatlan módon, szeretném megközelíteni ezt az Igét; úgy, ahogy nagyon ritkán szólunk erről az igeversről.

Pedig ez az üzenet is, amit ma kifejtek, ott rejlik ebben a jól ismert igeversben: A jókedvű adakozót szereti az Isten.

Ma, a teljes Írás üzenetét szem előtt tartva, „általánosan”, elvi értelemben szeretnék szólni erről az Igéről, nem pedig a konkrét téma, az adakozás felől közelítem meg a textust, hiszen ezt már sokszor megtettük.

*

AZ ISTEN „JÓKEDVE” (9–10; 15).

 

Először is, ha figyelmesen hallgattuk a felolvasott, teljes igeszakaszt, akkor megállapíthatjuk azt, hogy indirekt módon, itt az Isten mutatkozik be nekünk.

Itt az Isten természetéről van szó, aki „jókedvű”.

Az Isten az egyetlen, aki jó, egyedül csak Ő a jó. Maga Jézus Krisztus is hangsúlyozta ezt, a gazdag ifjú felé fordulva: „Egyedül csak az Isten az, aki jó!” (Márk 10,18)

Az Isten jó. Emberi fogalmakkal ezt így is kifejezhetjük, hogy az Isten jókedvű, az Isten rendben van önmagával, az Isten boldog. A Timóteushoz írt levélben emeli ezt ki az apostol, miszerint ő a boldog Isten evangéliumát hirdeti (1Timóteus 1,11).

Az Isten jó, az Isten jókedvű, éppen ezért az Isten boldog. Ezek az Isten természetének lényegi elemei.

Mivel Isten jó, jókedvű, boldog, ezért jókedvűen adakozik felénk, emberek felé. Ahogy hallhattuk is a mai igeszakaszban: Ő bőségesen kiárasztotta és kiárasztja ránk kegyelmét (8), és bennünket is ilyen jókedvű adakozókká formál, az Ő Lelke által.

Ez egy egészen más nézőpont, nem a megszokott „optika”, amellyel most szemléljük ezt az igeverset. Nem magyarázunk bele semmit kívülről az Igébe, mert a teljes igeszakasz összefüggésében igenis ez is benne van ebben a jól ismert igeversben.

Az Isten leírása, az Isten „természetrajza” ez. Ilyen az Isten, ilyen az egyetlen, élő Isten: jó, jókedvű, jókedvű adakozó az ember felé, az embervilág felé, aki bőségesen kiárasztotta ránk kegyelmét.

 

Az apostol, ebben a szakaszban, bővebben is részletezi az isteni természet leírását, amit a tejes Írásra tekintve továbbgondolhatunk.

Isten jókedve, felénk való jókedvű adakozása megmutatkozott a teremtésben, hiszen hatalmával (8) létet teremtett a nemlétből, világot, életteret teremtett, élőlényeket teremtett, majd megteremtette az embert.

Amikor Isten ezt tette, akkor ezt jókedvvel tette, mert lényének lényegéből, az életből – amely egyedül csak az Isten sajátja –, az élet öröméből adott az élőlényeknek és nekünk embereknek.

Az Isten adta nekünk az élet ajándékát, hiszen Ő minden életnek forrása (Zsoltárok 36,10).

 

Isten jókedvűen adta nekünk az életet a teremtésben, és jókedvűen fenn is tartja azt: vagyis Isten a jókedvét megmutatta a teremtésben és megmutatja a gondviselésben (9–10).

Isten, az Ő jóságát megmutatta a teremtésben, és amit megteremtett, azt fenntartja; tehát Isten ezt a jókedves cselekvését megmutatja abban, hogy gondviselő szeretetével biztosítja földi életünk feltételeit – biztosítja az egzisztenciánkat – az akarata szerint kijelölt időben.

Istenünk elrendezi – ahogy olvastuk –, hogy minden szükségessel rendelkezzünk (8). Ő gondoskodik arról is, hogy hívő emberként mi azt is ki tudjuk mondani, hogy mi az, ami elég. Ő azt is elvégzi, hogy a szükségben is megéljük – az Ő színe előtt – a bőséget.

A mi Urunk, amíg megtart bennünket ebben a világban, addig jókedvű, gondviselő szeretetével biztosítja, a legnehezebb helyzetekben is, az életfeltételeinket.

Konkrétan utal erre a mai igeszakasz: Isten ad vetőmagot, növekedést, aratást (10). Az apostol a 112. zsoltárt idézi itt.

Isten jókedvű, mert hatalmával létet teremtett.

Isten jókedvű, mert gondviselő szeretetével ezt az életet fenntartja, hogy minden szükségessel rendelkezzünk a nekünk kimért időben.

Ha bele akarnék menni a részletekbe – de nem megyek bele, mert ez egy külön prédikáció lenne –, akkor látnánk azt, hogy Isten mindenkinek megadja azt, ami szükséges. Így olvastuk a mai Igében. Ez az Isten gondviselő szeretetének lényege. Isten nem egyenlően ad, de igazságosan (9). Olvassuk el a szőlőmunkásokról szóló jézusi példázatot! (Máté 21,33–46) Ebben a világban hatalmasat vét az ember, ha egyenlőséget akar ott, ahol még az Isten eredeti gondolata szerint sincs egyenlőség, abban az értelemben, ahogy az emberi logika szerint ezt mi elgondolnánk. Isten mindenkinek ad, mindenkinek megadja a szükségest; nem egyenlően, de igazságosan.

 

Isten jókedve megmutatkozott a teremtésben; Isten jókedve megmutatkozik a gondviselésben; és Isten jókedve, övéi számára, megpecsételődött a megváltásban, amelyben Istenünk, kegyelmével visszaadta nekünk az üdvösséget, az élet teljességét, az örök életet, egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban.

Itt aztán különösképpen hangsúlyos az az igevers, amelyet az apostol biblikus szárnyalással fogalmazott meg: Isten bőségesen kiárasztja ránk jóságát, emberszeretetét (14), kegyelmét (6), egyszülött Fiában, a Jézus Krisztusban (8).

Isten üdvösséget ajándékozott nekünk: az örök élet tágasságában éljük a földi életünket, a Jézus Krisztusban.

Ezért a mai igeszakasz végén így kiált fel az apostol: Hála legyen az Isten kimondhatatlan ajándékáért! (15)

Ez a kimondhatatlan ajándék Jézus Krisztusban „kimondatott”, testet öltött (János 1,14).

Jézus Krisztusban az emberi élet minden alapvető problémáját megoldotta az élő Isten.

Isten tehát jó, jókedvű, jókedvű adakozó az ember felé, amelyet Ő megmutatott a teremtésben, a gondviselésben és a megváltásban.

 

Isten jókedve üdvösséges, üdvözítő jókedv, övéi számára.

Isten üdvösségesen jókedvű, mert üdvösséget ajándékoz nekünk.

*

AZ EMBER KEDVE…

 

Ebből a gyönyörűséges, biblikus, igei, teológiai, elvi alapvetésből következik egy nagyon egyszerű kérdés. Az Isten jókedve az ember kedvére, hangulatára irányítja a figyelmet.

Vagyis, bocsássatok meg a felszínes kérdésért, de hát az Ige megkérdez bennünket: „Hogy vagy, Testvérem?”

Itt, most, az Igére figyelve, az Isten színe előtt, egészen másként hangzik ez a kérdés, mint amikor a hétköznapokban, csak úgy futtában megkérdezzük egymástól, „hogy vagy?”, aztán már megyünk is tovább, mert a választ már nincs időnk megvárni.

Itt elcsendesedve, az Úr színe előtt, feltesszük ezeket a kérdéseket…

„Hogy vagy? Hogy érzed magad?

Milyen állapotban vagy, éppen ebben az életszakaszodban, amiben vagy?

Hogy vagy itt és most?

Jókedvű vagy? Miért vagy jókedvű?

Netán rosszkedvű vagy? Mi az oka a rosszkedvednek?

Vagy a kettő között: egykedvű vagy? Közömbös vagy? Érdektelen? Rezignált? Már mindenen legyintesz?

Esetleg ezek: jókedv, rosszkedv, egykedv; hullámzanak az életedben? Hol fent, hol lent, hol sehol? Hol jókedvű, hol rosszkedvű, hol egykedvű vagy?

Hogy vagy?

Gondolkozzunk most el, imádságosan, ezeken a kérdéseken!

Isten Igéje vezetett el bennünket ezekhez a kérdésekhez.

 

Aztán nemcsak egyénileg, nemcsak individuálisan; hanem kollektíve, közösségi értelemben is feltehetjük ezt a kérdést: „Hogy vagyunk?”

Milyen a kollektív közérzetünk?

Hogy vagyunk gyülekezetünkben, az egyházunkban, az Isten népe körében?

Hogy vagyunk „házban”, a házunkban, a házasságunkban, gyermeknevelésünkben, családunkban?

Hogy vagyunk ebben a hazában, a népünk közösségében?

Milyen a kollektív közérzetünk?

Egy változó világban szólítanak meg bennünket ezek a kérdések.

Hogy vagy és hogy vagyunk?

 

A mai Igének azonban éppen az a lényege, hogy nem enged bennünket megállni itt, a felszínen.

A kérdéseket illetően, tegyük világossá, hogy amikor Isten megkérdezi ezeket tőlünk, akkor valójában nem a kedélyállapotunkra kérdez rá, hanem a hitünkre.

Isten Igéje valójában azt kérdezi most tőlünk: Van-e élő hitünk?

Az élő Isten üdvösséges jókedve megjelent-e az életünkben?

Ez a döntő kérdés.

Mert ha az élő Isten üdvösséges jókedve megjelent az életünkben, és ezt hit által megragadhattuk, akkor nincs helye az életünkben semmiféle hamis jókedvnek. Most nem akarok ilyen szimpla kifejezéseket használni, hogy „mulatozás, bulik”. Ezeknek is megvan a maguk helye természetesen. De akinek csak ezekről szól az élete, és azért dolgozik, hogy jöjjön már a hétvége, az gyanús… Ha az élő Isten üdvösséges jókedve megjelent az életünkben, akkor az Úr öröme kiszorít onnan mindenféle hamis jókedvet, aminek ezernyi példáját említhetném…

Mondjuk ki, még keresztyén értelemben sincs helye az életünkben semmiféle hamis jókedvnek, ha az Úr öröme tölti be az életünket. Az élő Isten üdvösséges jókedve kiszorít az életünkből minden hamis „happy”-keresztyénséget, minden rajongó keresztyénséget, minden sikerkeresztyénséget; de ide sorolhatnám a csak civil klubként működő, programokat szervező keresztyénséget, technokrata keresztyénséget és az érzelmi keresztyénséget is. Ezek mind a hamis öröm „keresztyén” megjelenési formái, amelyeket az Úr valódi öröme kiszorít az életünkből.

Megfordítva is igaz a fenti gondolatmenet. Ha az élő Isten jókedve ott van az életünkben, akkor nemcsak a hamis jókedvnek nincs helye az életünkben, hanem a leplezetlen rosszkedvnek sem. A leplezetlen rosszkedv destruktív, rombol. Arról van itt szó, amikor a másikat megnyomorítva engedjük ki a gőzt, a feszültséget; arról van szó, amikor a mi leplezetlen rosszkedvünk, komorságunk, idegességünk, agresszivitásunk, problémánk rátelepszik a másikra. Többnyire észre sem vesszük, hogy ezzel tönkretesszük a másik életét is.

Ennek a leplezetlen rosszkedvnek szintén megvan a „keresztyén változata”, amit én most csak nagyon leegyszerűsítve, „szigorú tankeresztyénségnek” hívok. Ilyenkor a Biblia igei tanítását komolyan véve vagyunk szigorúak a másikhoz. Eddig még talán rendben is lehetne a dolog. De az ítéletes Igék emlegetése mögött gyakran valójában a mi indulatunk, haragunk, irigységünk feszül. Ezért ilyenkor az intés szigora mindig csak a másikra vonatkozik, az intőre nem; még ugyanazon tévedés esetében is átélhetjük a „kettős mérce” gyarlóságát. Ez a lelkület akár az ítéletbe prédikálja a másikat, gátlástalanul törvényeskedik a másik élete felett, bibliai citátumokat olvas a másik ember fejére; de igazából ő nincs rendben, ő bizonytalan, ő gyenge hitű, és ezért rosszkedvű. Akár még amiatt is támadhat ez a rosszkedv, hogy irigykedve szemléljük, amint a másik tudja élvezni az életet, mi meg nem. Tehát nem a hit, az Isten Igéjéből következő csodálatos rend indít szigorúságra, hanem valamiféle irigység. Ilyenkor a saját rosszkedvünk „keresztyén köntösbe” öltöztetve rombol és nem épít. Az Isten őrizzen meg bennünket az ilyen keresztyénségtől.

 

Tehát, amikor az Isten a mai Igéből kiindulva rákérdez arra, hogy miként vagyunk, akkor nem a kedélyállapotunkra kérdez rá valójában, hanem a hitünkre.

Az élő Isten azt kérdezi tőlünk, hogy az Úr üdvösséges jókedve munkál-e az életünkben, amely minden hamis jókedvtől, minden leplezetlen rosszkedvtől és ezeknek a keresztyén torzulásaitól is megóv bennünket.

Valamint ezek között ezernyi nyomorúságos pótcselekvéstől is megszabadít minket az Úr, amelyek által az ember jókedvű szeretne lenni, noha egyre inkább bedarálja őt a halandó élet minden nyomorúsága.

*

ISTEN JÓKEDVE BENNÜNK (12–14).

 

Elérkeztem a prédikáció lényegéig, advent első vasárnapján. Ez a lényeg valójában egy könyörgés, a Biblia utolsó előtti versével imádkozva: „Jöjj, Uram Jézus, jöjj közénk!” (Jelenések 22,20).

„Jöjj Urunk, Te végy lakozást bennünk, hogy a Te üdvözítő, üdvösséges jóságod, jókedved megjelenjék a mi életünkben!”

 

Gondoljunk csak bele, ez az evangélium: Isten jókedvű adakozó, aki mindent odaadott értünk, nekünk!

Isten bőségesen kiárasztotta ránk kegyelmét, jóságát, emberszeretetét (6).

Hála legyen az Istennek, kimondhatatlan ajándékáért (14).

 

Isten Jézus Krisztusban mindent odaadott nekünk, könyörült rajtunk, hogy mi is átadhassuk az életünket Őneki, és ezáltal az isteni természet, az Isten jókedve megjelenjék az életünkben.

Ezáltal az isteni természet részeseivé leszünk, az Isten jókedvének a részeseivé leszünk, krisztusi emberekké leszünk, akiknek az életében megjelenik a valóságos öröm, a valóságos szeretet, a valóságos reménység, a valóságos bizalom; mindaz, amit egyébként annyira nélkülözünk.

Isten jókedve nem valami mulandó jókedv, hanem üdvösséges jókedv, öröm, reménység, bizalom: „Teljes öröm van Tenálad!” – zengi a zsoltáros (Zsoltárok 16,11).

Isten jósága mindent a javunkra fordít (Róma 8,28).

Így mindenben megtapasztaljuk az Úr örömét, erejét, vigasztalását, az Úrban megélt reménységet.

Valójában ezekre van szükségünk.

Ez az evangélium lényege: Isten mindent odaadott értünk, nekünk; hogy mi is átadhassuk önmagunkat az Úrnak; így az isteni természet, a krisztusi természet megjelenjen bennünk; és isteni jókedvvel élhessük az életünket.

 

Olyan gazdagon, olyan bőségesen kiáradt ránk az Úr kegyelme, hogy ez a gazdagság túlcsordul rajtunk keresztül mások felé: Isten odaadta önmagát értünk, mi odaadhattuk önmagunkat az Úrnak, bőséges kegyelem alatt vagyunk, tehát mi is adhatunk másoknak.

Erről sokat beszéltünk már a nyolcadik és a kilencedik fejezet magyarázata során: mindent megkaptunk az Úrtól, a Jézus Krisztusban.

Akármilyen szegény vagyok, még akkor is látom, hogy mennyi mindenem van; jókedvűen tudom, hogy ennek csak egy része az enyém és a többit azért kaptam, hogy továbbadjam. Mégpedig bőkezűen, jókedvvel, készségesen adjam azt tovább; úgy, hogy közben a Jézus Krisztus evangéliumát adom, amely valóságosan képes megvigasztalni másokat is.

Tehát nem akármit adunk: a Jézus Krisztus evangéliumát adjuk. Bármit adunk is, a magunk hivatását végezve; abban hittel a Jézus Krisztus megváltó, örömöt és vigasztalást nyújtó evangéliumát adjuk a másiknak. Amennyiben szakemberként, számítástechnikusként, orvosként, pedagógusként, lelkipásztorként, vagy bármilyen hivatásban, ezzel a krisztusi jókedvvel végzem a munkámat, ékes és szép rendben, akkor valójában az evangéliumot adom, Krisztust adom másoknak; még akkor is, ha éppen nem direkten szólok Őróla.

Ez a mi szolgálatunk: bőven, jókedvvel adni, az evangéliumot adni, Jézus Krisztust adni, először a szentek közösségének adni, a mieinknek adni… Ezt a sorrendet is sokszor tisztáztuk már. A mai Igében azonban konkrétan megfogalmazza, kimondja ezt a fontossági sorrendet az apostol: „…amellyel Krisztus evangéliumáról vallást tesztek, és azért a jószívűségetekért, amely irántunk és mindenki iránt megnyilvánul.” (13)

Irántunk, és rajtunk keresztül mindenki iránt, sokak iránt megnyilvánul a krisztusi szeretet; egymás hite által megerősödve, a többieknek is adjuk a krisztusi evangéliumot: befelé, aztán kifelé. Bőven adni az evangéliumot, hit által megerősödve, sokaknak.

Ugyanezt megismétli ugyanebben az igeszakaszban az apostol: „Általatok aztán mások is hisznek majd az Úrban, magasztalják az Isten dicsőségét és hirdetik, élik, Jézus Krisztus evangéliumát.” Szó szerint így olvashattunk erről: nemcsak a szenteknek, hanem másoknak is (12–13).

Például: a munkahelyeden van-e legalább egy ember, akinek valamit adtál, krisztusi jókedvvel, önzetlenül, amelyen keresztül ő megláthatta az élő Isten megváltó Jézus Krisztusának jókedvét?

Az Isten krisztusi jókedve megjelenik bennünk, közöttünk, és rajtunk keresztül ott, ahol élünk.

Isten mindent odaadott az Ő jókedvéből nekünk; mi mindent odaadhattunk az Úrnak; és ezáltal bőven adhatjuk az evangéliumot a mieinknek és sokaknak.

 

Na, de hát akkor mit adhatunk a másiknak, krisztusi jókedvvel?

Legalább néhány konkrétumot soroljunk fel!

Elkezdtem felírni magamnak ezeket a konkrétumokat, vagy húsz ilyet.

Aztán elkezdtem kipipálni azokat, amelyekről ebben az igehirdetés-sorozatban már említést tettünk. Ezeket nem ismétlem el újra.

Azonban két, látszólag nagyon egyszerű, dologról nem volt még szó, amit isteni jókedvvel – és a jókedvű adakozót szereti az Isten – adhatunk a másiknak.

Mindkettő „nagyon egyszerű”, de nagyon fontos ajándék.

 

Az egyik: adjunk egymásnak több időt!

Egy rohanó világban, több időt adjunk a másiknak!

Nagyon nagyot hibázhatunk itt, mert akkor fogunk rádöbbenni, hogy elrohantunk egymás mellett, amikor ezt már nem lehet jóvátenni.

Több időt egymásnak!

Megállni, megbeszélni a dolgainkat!

Ha csak belegondolok abba, hogy a hétköznapok rohanásába miként kommunikálunk egymással a családban… Valamit mond a feleségem, nem is értem, nem is hallom meg, már elkéstem, megyek tovább.

Megállni, beszélgetni, jelen lenni egymás számára!

A negyedik parancsolat, a nyugalom napja megszentelése ezt jelenti: megállni az Isten színe előtt és jelen lenni egymás számára; kezdve azokkal, akiket különösképpen ránk bízott az Isten.

Időt adni egymásnak!

Kérdezek valamit a másiktól, de rohanok tovább, a válasz igazából már nem is érdekel, mert elég nekem a magam baja.

Időt adni egymásnak abban az értelemben is, hogy ha akarok valamit a másiktól, akkor az ne „tegnapra” kelljen.

Szinte lehetetlennek tűnő kérés: időt adni a másiknak egy rohanó világban; erre tudatosan, jókedvűen, készségesen törekedni.

Megalázkodik bennem a lélek, mert nagyon sokat vétek én is ezzel kapcsolatban.

 

A másik: adott helyzetekben hagyjuk békén egymást!

Tehát, a másik, amit még adhatunk egymásnak, az pedig az előzőnek pont az ellenkezője: vannak olyan helyzetek, amikor a másikat békén kell hagyni, az összes problémájával együtt.

Végletes helyzeteket kivéve, merjük a másikat mindaddig békén hagyni, amíg ő nem jelez, mert ha belenyúlunk az életébe, akkor gyakran nagyobb bajt okozunk, mint amiben eddig volt az illető. Hiszen puszta jósággal, sürögve, forogva, kiemeljük őt az adott helyzetéből…

Tehát azzal is adok a másiknak, ha észreveszem azt, hogy őneki most akkor adok, ha egyelőre békén hagyom, mert neki most arra van szüksége.

Lehet, hogy egy ideig én is ilyen igehallgató leszek, ha az Úristen ezt engedi megérnem, hogy leülök oda a hátsó sorba, és csak arra vágyom, hogy senki ne szóljon hozzám, hanem csendben, hadd legyek csak úgy magamban az Úrral.

Ez csak egy ideig tarthat, és az a „normális”, ha csak egy ideig tart.

De az embert az ilyen állapotban békén kell hagyni!

 

Urunk, adj nekünk bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tehessünk: mikor kell időt adni és mikor kell békén hagyni!

Ez a megkülönböztetés képessége.

Lehetne sorolni, hogy mi mindent adhatunk még egymásnak, de ezeket elmondtam az előző prédikációkban.

Erről a kettőről azonban nem volt még szó, ezért tettem hozzá ezt a kettőt: időt adni egymásnak; adott helyzetben pedig békén hagyni egymást; és a kettő közötti megkülönböztetés képességét pedig elkérni az Úrtól.

Pál apostol is mindkettővel élt, amikor a korinthusi gyülekezettel rendezni próbálta a dolgait.

Ugye milyen gyönyörű ez az Ige?

Az üdvösségesen jókedvű Isten üdvözít bennünket, az Ő jókedvét adja nekünk, hogy jókedvű adakozókká tegyen bennünket.

Isten jókedve üdvösséges.

Isten jókedve üdvözítő jókedv övéi számára.

Övéi pedig továbbadják ezt az üdvösséges jókedvet másoknak; közben az Úr hatalma munkálja az evangélium örömét emberi életekben; ott, ahol Ő munkálni akar…

Áldott adventi időt!

 

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. december 1.

(Illusztráció: „Advent otthon”, 2019. december 1.)

  1. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 25.

Advent első vasárnapja

 

Az igehelyről sorozat hangzott el az alábbiak szerint:

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2012. február 12. (A jókedvűen adakozó Isten)

Lelkészbeiktatás, dr. Petró László, 2019. november 30.

 

Az igehirdetésre készülő, ahhoz kapcsolódó, meditatív gondolatok:

… Jól ismert ez az igevers, amit most a felolvasott teljes igeszakasz összefüggésében szeretnék röviden magyarázni és egyáltalán nem a megszokott, klasszikus értelemben.

Amikor átengedtem magamon ezt a kívülről ismert igeverset, eszembe jutott az, hogy gyerekkoromban, szülőfalum lelkészi hivatalában fekete alapon, szigorú arany betűkkel kiírva olvastam ezt az igeverset, egy szeggel falra felfüggesztett táblán. Akkor félelmet ébresztett bennem a látvány és a tartalom egyaránt…

 

… A jókedvűen adakozó Isten ezt a jókedvet megmutatta a gondviselésben. Az apostol idézi a 112. zsoltárt: Isten ad vetőmagot, a vetőmagot megszaporítja, ad növekedést, ad aratást, ad kenyeret, bőkezűen és igazságosan; Isten ad a szegények, Ő ad mindenkinek.

Isten gondot visel rólunk, bőkezűen, igazságosan ad vetőmagot, kenyeret mindenkinek. Ne felejtsük el, Isten logikája más, mint a miénk. Az igazságosság nem egyenlőséget jelent az Isten logikájában. Gondolunk a szőlőmunkások jézusi példázatára (Máté 21,33–46). Isten igazságos, de ez nem feltétlenül a mi gondolatrendszerünk szerint jelent egyenlőséget.

Amikor azon aggódunk, hogy miként lesz holnap, lesz-e munkám, lesz-e fizetésem, ki tudom-e fizetni a számlákat, fel tudom-e nevelni a gyermekeinket; akkor jusson eszünkbe, hogy Isten jókedvűen adakozó Isten, aki gondot visel rólunk, tud rólunk, a hétköznapi gondjainkról is tud, amit ebben a bizonytalan világban sok kín között élünk meg. Igen, ebben szenvedünk, ebben szorongunk.

Engem mindig megvigasztal, hogy gondviselő Istenünk van, aki gondot visel ránk, aki tud rólunk, aki ilyen értelemben is jókedvűen adakozó Isten.

Bízd rá magad erre a jókedvűen adakozó Úrra! Ne aggodalmaskodj a kelleténél jobban!

Mi az isteni gondviselés? Úgy válaszolok erre, ahogy a konfirmációs káténk gyönyörűen megfogalmazza az isteni gondviselés lényegét: Istennek mindenható és mindenütt jelenlévő ereje, amellyel mennyet és földet, minden teremtményével együtt – beleértve téged is, engem is, mindannyiónkat – fenntart és igazgat. Isten gondviselése arra bátorít minket, hogy életünket az Úrra bízzuk, így minden aggodalmaskodástól és kicsinyhitűségtől megszabaduljunk; tudván, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van, a jó és a rossz egyaránt…

 

… A másik véglet a tényleges rosszkedv, amelyet szintén lehetne részletezni.

Ez a rosszkedv többek között megmutatkozik egyfajta fokozott felpörgésben, amelyet manapság is megélünk, és amelynek kísérői: az agresszivitás, az idegeskedés, a türelmetlenség, az indulatosság és feszültségek folyamatossága minden szintéren, kívül és belül egyaránt.

Ez a rosszkedv megmutatkozik a teljes közömbösségben, rezignációban, legyintésben, el egészen a kedélybetegségeknek, a depressziónak számos fajtájáig.

Ennek a rosszkedvnek is tetten érhetjük a keresztyén változatát, az úgynevezett komor keresztyénségben. Persze ennek is sokféle megnyilvánulási formájával találkozhatunk.

Például a sablonos, semmit nem jelentő, kegyes frázisok sora is mind idetartozik: „Hát nem mennek a dolgok, de szeret az Isten, majd kibírjuk valahogy.”

A komor keresztyénség másik változata a „szigorú keresztyénség”. Ez lehet szigorú tankeresztyén, vagy szigorú erkölcsi keresztyén, vagy mindkettő együtt. Önmagában a biblikus tanítás és az ebből következő hiteles élet is alapvetően fontos, ha az nem lép a megváltó Jézus Krisztus helyébe, és nem a dogma, vagy a morál üdvözít, Jézus Krisztus helyett.

Miről is van szó? Egy példát említek: Amikor az illető keresztyén ezernyi ok miatt nem tudja és nem akarja élvezni az életet; és azt akarja, hogy a másik se élvezze; még az Isten szerinti keretek között se élvezze az életet. Ekkor a szigorúan kegyes ember Igékkel fejbe veri, gyakran inkább leteríti, a másikat, így a másiknak rossz lelkiismeretet támaszt – ha tud –, hogy a másik se élvezze az életet: „Én nem tudom élvezni, te se élvezd!” Itt most az élvezetet természetesen keresztyén értelemben, nagyon is idézőjelben értjük. Ilyenkor rossz lelkiismeretet támasztunk másoknak, aminek a hátterében nem az Isten Igéje iránti drága szeretet feszül, hanem egyfajta irigység…