A beszédről — Igehirdetés 2017.10.08

A beszédről

(6) Saul pedig tudomást szerzett erről, mert felismerték Dávidot és az embereit. Saul ekkor Gibeában volt a magaslaton, a tamariszkuszfa alatt. Lándzsája a kezében volt, és udvari emberei mind mellette álltak.

(7) Akkor ezt mondta Saul a mellette álló udvari embereknek: Idehallgassatok, Benjámin fiai! Hát Isai fia adott itt mindenkinek mezőt és szőlőt, és ő tett talán benneteket ezredesekké és századosokká?

(8) Hiszen ti mind összeesküdtetek ellenem, mert senki sem leplezte le előttem, hogy a tulajdon fiam kötött szövetséget Isai fiával. Senki sem szánt meg engem, és nem mondta meg nekem, hogy a tulajdon fiam lázította ellenem a szolgámat, hogy leselkedjék rám. Bizony, így van ez!

(9) Megszólalt erre az edómi Dóég, aki ott állt Saul udvari emberei mellett, és azt mondta: Én láttam, amikor Isai fia Nóbba érkezett Ahímelekhez, Ahítúb fiához.

(10) Ő megkérdezte érdekében az Urat, ellátta útravalóval, sőt a filiszteus Góliát kardját is odaadta neki.

(11) Ekkor hívatta a király Ahímelek papot, Ahítúb fiát és egész rokonságát, a nóbi papokat. Azok el is jöttek mindnyájan a királyhoz.

(12) És ezt mondta Saul: Hallgass ide, Ahítúb fia! Ő pedig így felelt: Itt vagyok, uram.

(13) Saul megkérdezte tőle: Miért esküdtetek össze ellenem Isai fiával, amikor kenyeret és kardot adtál neki, sőt az ő érdekében Istent is megkérdezted?! Azért, hogy fellázadjon ellenem, és leselkedjék rám? Bizony, így van ez!

(14) Erre így felelt Ahímelek a királynak: Van-e olyan megbízható ember összes szolgád között, mint Dávid, a király veje, testőrséged parancsnoka, akit nagyra becsülnek udvarodban?

(15) Vajon most kérdeztem meg először az Istent vele kapcsolatban? Egyáltalán nem! Ne vádold mással sem szolgádat, sem egész rokonságomat, királyom, mert szolgád mindezekről a dolgokról semmit sem tudott.

(16) A király azonban így szólt: Halállal kell lakolnod, Ahímelek, neked és egész rokonságodnak!

(1Sámuel 22,6–16)

(Textus: 1Sámuel 22,9)

 

Egy héttel ezelőtt az egész huszonkettedik fejezet alapján figyeltünk Isten Igéjének üzenetére.

 

Ez a nehéz fejezet azonban olyan gazdag üzenetekben, hogy most ennek bizonyítékaként egy szakaszt külön kiemelek ebből a fejezetből, és csak erre az igerészre figyelve fogalmazunk meg újabb üzeneteket.

 

Ma a beszédről lesz szó, általános, hétköznapi értelemben ugyanúgy, mint a testvérek közötti beszédről, amely hitelesíti keresztyén bizonyságtételünket, Isten Igéjének hirdetését, valamint előkészíti tetteinket is.

 

Ugyanakkor semmiképpen sem egy erkölcsprédikációt akarok tartani, miszerint szépen kell beszélni, és lehetőleg kerüljük a csúnya beszédet…

Ennél sokkal többről van itt szó, remélem az igemagyarázat során mindez kiderül.

 

Ismét hangsúlyozom: – az a tény, hogy Isten népének tagjai miként beszélnek a hétköznapokban másokról, egymással, bárkivel; – ez a tény hitelesíti, illetve hitelteleníti az igehirdetést, a keresztyén bizonyságtételt; – miközben egy ember, egy „csoport” beszédéből következtetni lehet arra, hogy mire számíthatok vele kapcsolatban a tetteit illetően is.

1.

Az első kérdés, ami témánkat illetően felvetődik, így hangzik: MIT SZÓLUNK, mit mondunk? (9)

 

Egy nyomorúságos, szinte krimiszerű, de nagyon is valóságos jelenet áll előttünk.

Ha alaposan megvizsgáljuk ezt a jelenetet, annak szereplőit, lélektanát, valamint azt, hogy mi is folyik itt valójában; – sajnos arra a szomorú következtetésre juthatunk, hogy világunk háromezer év óta nem változott semmit.

Dávid menekülni kényszerül Saul gyilkos indulata elől.

A nóbi szentélyben Ahímelek pap kenyeret és kardot ad Dávidnak, teljes jóindulattal, mint aki a hivatalban lévő Saul király vitézének és vejének segít, hűséges lojalitással.

Saul király, akit Isten már elvetett, de aki továbbra is eszelősen ragaszkodik hatalmához, leülteti maga mellé kiemelt tisztségviselőit, és megzsarolja őket. Elmondja nekik, hogy ő adott nekik szőlőt, kenyeret, bőséget, pozíciót és hatalmat; – ők pedig még azt sem jelentették neki, hogy saját fia, Jónátán elárulta őt. Szomorúan olvassa tisztségviselői, közvetlen emberei arcába, hogy senki sem szánta meg őt, hanem egyedül hagyták (6–8).

Saul király szemrehányásában ott van az a kérés, illetve kérdés, hogy én mindent megadtam nektek, ti meg hálátlanok vagytok, pedig itt az „adok-kapok” elve érvényesül, a „kéz kezet mos” szabálya; – tehát mit tudtok, jelentsetek nekem, ki van még ellenem?

Ez egy kutyaszorítós, zsarolós helyzet, de kerültünk már biztos mi is hasonló szituációba.

A tisztségviselők hallgatnak. Ekkor megszólal az idegen földről származó, új helyén érvényesülni akaró edómi Dóég: Én láttam, ahogy Ahímelek pap kenyeret és kardot adott Dávidnak (9).

 

Mit mondott Dóég?

Én láttam Dávidot, akinek Ahímelek pap segített (9–10).

Elhangzik egy kérdés.

Mindenki hallgat, nem jelentenek, nem szólnak, de ki tudja, meddig lehet bírni a zsarolás légkörét és módszereit…

Ekkor azonban az edómi Dóég megszólal: Én láttam Dávidot, akinek Ahímelek pap segített.

Mivel a szavainkat sokféleképpen lehet érteni, ezért Dóég egyértelműsít, amikor azt mondja, hogy Ahímelek pap kenyeret és kardot adott Dávidnak.

Elhangzott egy kérdés, Dóég pedig válaszolt rá, és nem hazudott.

Eddig rendben is lenne, de ez csak a felszín, majd megyünk mélyebbre is.

 

Mit mondunk?

Dóég ennyit mondott: Én láttam.

Ha elvi, elméleti síkon akarjuk megfogalmazni a fentieket, azt mondhatjuk, hogy:

–  gondolataink, indítékaink, szándékaink szavakká, majd tettekké testesülnek;

– mégpedig egy konkrét összetett helyzetben történik mindez;

– aminek aztán konkrét következményei is vannak.

Ezt látni fogjuk majd a történet folytatásaként.

2.

Az első kérdés csak a felszínt érintette: Mit szólunk, mit mondunk?

Mélyebbre megyünk, ha megfogalmazzuk a következő kérdést: Miért mondjuk azt, amit mondunk, milyen indítékból, mi vezérel?

MIÉRT SZÓLUNK? (9–10)

Amikor a többiek hallgattak, és Dóég megszólalt, beárulva Dávidot és Ahímelek papot, akkor sokunkban felmerülhetett a kérdés: Feltétlenül ki kellett ezt itt mondani?

Éppen ez a probléma veti fel a másik nagy kérdést: Miért szólunk, ha szólunk; – mi vezérel bennünket, ha szólunk?

 

Sokszor egyszerűen csak unalomból fecsegünk.

Persze mindenkinek van gondja elég, de valójában mindennap ugyanaz történik velünk, ezért a hétköznapi szörnyű szürkeséget mindig feldobja egy kis fecsegés, pletyka, zavarkeltés.

Ahogy Madách megfogalmazza nagy művének egyik színében: Nem ártana egy enyhe kis zavar…

Sőt, kimondhatjuk, sokan egyszerűen élvezzük, ha végre másokkal valami történik körülöttünk; – vagy éppen valaki bajba kerül mellettünk; – mert számunkra ez nem több, mint egy izgalmas esemény, amely megpezsdíti az állóvizet, amiről lehet beszélni, ami felett lehet véleményt formálni, pálcát törni, okoskodni. Amúgy is az információ hatalom…

Szomorú, de ilyenek vagyunk. Az internetes felületek hozzászólásai bizonyítják ezt a tényt.

 

Aztán az unalom mellett az önhittség is vezérel bennünket, amikor megszólalunk.

Mindig vannak az úgynevezett ügyeletes megmondó emberek, akik az adott helyzetben mindenhez értenek, mindent véleményezhetnek, ők azok, akik megmondhatják a „tutit”.

Istentelen önhittség kell ehhez, amelyre támaszkodva valaki elhiszi magáról, hogy ő jobb, mint a többiek, sőt ő a legjobb: ő okosabb, tehetségesebb, bölcsebb, erkölcsösebb, méltóbb, hitelesebb, hívőbb, kegyesebb, mint mások.

 

Aztán megszólalunk a meggyőződésünk által vezéreltetve is.

Persze fontos a meggyőződés, de nem mindegy, hogy milyen lélek által vezéreltetve vagyunk meggyőződve valamiről. Erről majd később szólok.

Itt arról a meggyőződésről van szó, amikor a saját magunk igaza, igazsága nevében megrögzött „küldetéses” embernek gondoljuk magunkat.

Ebből pedig az következik, ha mi képviseljük az igazságot, akkor nem szabad hallgatni; – végképp nem szabad hazudni, főként, ha konkrétan megkérdeznek valamiről; – nem is beszélve arról, hogy a hallgatás is lehet hazugság.

Ilyenkor csak azt felejtjük el, hogy igazság és valóság között óriási a különbség.

 

Szólhatunk tehát unalomból, önhittségből, meggyőződésből; – és mindhármat összekapcsolva szólhatunk azért, mert valójában a saját érdekeinket képviseljük.

Ahogy ez a templomos, az Úr színe előtt megjelenő (21,8), edómi Dóég, aki Saul király pásztorainak a felügyelője volt már ekkor, de idegen lévén, Isten népének országában is minél többre akart jutni, ezért szólt, az érdekei miatt szólt.

Döbbenetes a párhuzam: a templomos Dóég az érdekei miatt lett intrikus; – mégpedig egy olyan történéssel kapcsolatban lett árulkodó, amit reformátusként is nevezhetnénk gyónási titoknak, hiszen a szentélyben, az Úr színe előtt történt.

Szándékosan nem aktualizálom a fentieket, de gondoljunk csak bele, nem ismerős ez az egész, ma is?

 

Ez az igeszakasz tükröt tart elénk, bűnlátásra, bűnbánatra hív bennünket, Isten népét, bennünket, templomos embereket.

Sőt, hozzá teszem, engem is, Testvéreim, hiszen ez az Ige nekem is szól, az üzenet engem is eltalál, aki tolmácsolom felétek. Nehogy azt gondoljátok, hogy én beolvasok nektek. Nagyon félreérti a szituációt az, aki ezt gondolja. Itt Isten szól, nekem is szól, mindnyájunknak szól.

Ezért szeretem; – „ezért is” szeretem az Ószövetséget: mert Isten Igéjeként olyan gyakorlati, „leföldelt”, nem kertel, tükröt tart elénk, és Isten kegyelméhez kerget.

3.

Mit szólunk?

Miért szólunk, vagyis mi vezérel bennünket, amikor szólunk?

De menjünk még mélyebbre!

Tegyük fel azt a kérdést: MILYEN LÉLEKKEL SZÓLUNK?

 

Ha mi szólunk, ha mi lelkünk, pszüchénk, indulataink, embervoltunk szólal meg és ölt testet a szavainkban, majd a tetteinkben, akkor jaj, nekünk; – mert, ha mi szólunk, akkor csak rombolunk.

 

– Lám, Dóég szólt, és annak tömegmészárlás lett a vége. Megölték Ahímelek papot, egész családját, a nyolcvanöt nóbi papot, majd kiirtották Nób egész városát, beleértve az asszonyokat, a gyerekeket, a csecsemőket és az állatokat is.

Kimondott szavainknak következményei vannak.

Szavainknak áldozatai vannak. Nemcsak olyan rettenetes látható módon, ahogy azt a mai Igében, Saul megzavarodott, ördögi gyűlölete nyomán itt olvashatjuk, hanem átvitt értelemben is, de mégis konkrét áldozatokról van szó.

Nemcsak a tettek, a szavak szintjén is háború folyik körülöttünk, ide értve a virtuális világot is.

Naponta rengeteg áldozatot szed a szavakkal vívott háború.

 

– Ibsen „Vadkacsa” című drámája is erről szól.

Egy békességben élő családhoz bekopogtat az egykori barát, aki az igazság elkötelezett híve, amolyan „küldetéses megmondó” ember.

Megjelenése halálosan feldúlja a család életét, végül egy kislány öngyilkosságához vezet.

Pedig az illető igazat mondott, igazat szólt, de milyen lélekkel?

 

– Jakab levele megkapó személetességgel szól a nyelv bűneiről.

Jakab hangsúlyozza, hogy legyünk gyorsak a hallásra, és késedelmesek a szólásra, valamint a haragra, amelyből szólásunk sokszor fakad, mert az ember haragja Isten igazságát nem munkálja (Jakab 1,19–20).

Jakab apostol, levelének harmadik fejezetében, hosszan szól a nyelv bűneiről, miszerint van egy piciny testrészünk, amely nehezebben szelídíthető meg, mint a vadállatok. Ez a piciny szerv, mint a hajón a kormányrúd, bármi apró is a hajótesthez képest, annak egészét irányítja. A nyelv perzselő tüzeket támaszthat, amely hasonló a gyehenna tüzéhez. Jól vigyázzunk tehát, hogy mit mondunk, miért mondjuk (milyen indítékkal mondjuk), és milyen lélekkel! (Jakab 3,1–12)

Jakab megemlíti, hogy ugyanabból a forrásból egyszerre nem fakadhat édes és keserű víz. Lehetetlen tehát, hogy ugyanaz a száj magasztalja az Istent, és ugyanakkor szidja, átkozza az Isten képére teremtett embert (Jakab 3,9–12).

Jakab külön kiemeli, hogy akik tanítókká lesznek, azok jól vigyázzanak, mert súlyosabb ítéletben lesz részük (Jakab 3,1). Nem csupán az elhívott szolgákról van itt szó, hanem azokról a sokakról, akik hirdetett igazságukat, szavaikat minduntalan Isten Igéjével támasztják alá.

 

– Jézus Krisztus hangsúlyozta, hogy egyszer minden hiábavaló szóért számon kér bennünket a mi Urunk (Máté 12,36).

 

Csak akkor van esélyünk a szavainkat illetően, ha valójában nem mi szólunk, amikor szólunk, hanem az Úr Lelke szól általunk.

Csak ekkor történhet meg, hogy a szavaink nem rombolnak, hanem építenek.

Ézsaiás próféta azért könyörög, hogy az Úr bölcs nyelvet adjon neki, amivel erősíthet, bátoríthat másokat (Ézsaiás 50,4).

Pál apostol mindezt radikálisabban fogalmazza meg, amikor így int, szabadon idézve: Semmi rothadt beszéd ki ne jöjjön a szátokon, hanem csak az, ami hasznos, épít, áldássá lesz mások számára (Efezus 4,29).

 

Ezért könyöröghetünk: Jöjj, Szentlélek Úr Isten, vedd birtokba a nyelvemet, előtte a szívemet, értelmemet, egész valómat; – hogy jót gondoljak, szóljak és tegyek.

Hiszen a szív teljességéből szól a száj (Lukács 6,45). Ezért Dávid imádsága midannyiunk könyörgése: „Tiszta szívet teremts bennem Istenem, és az erős Lelket újítsd meg bennem” (Zsoltárok 51,12).

Jézus Krisztus megváltott bennünket a golgotai kereszten, és ez a megváltás gondolataink, beszédünk, cselekedeteink megtisztulásához vezet. Soha nem leszünk tökéletesek e testben, de igenis, az Úrban élve, egyre inkább megtisztul az emberi élet, a beszéde is.

Tehát nem erkölcsi kérdésről van itt szó a beszéd kapcsán, miszerint ne beszéljünk csúnyán. Tényleg ne beszéljünk csúnyán.

De a fő kérdés nem ez, hanem az, hogy a hétköznapok szürke, és sokszor súlyos helyzeteiben, akár egymást megzsaroló konfliktusaiban, vagy éppen élet-halál küzdelemben hogyan nyilatkozunk meg?

Arról van szó, hogy mi, akik Isten népének tagjai vagyunk, a hétköznapokban is, a nehéz helyzetekben, odakint a világban miként beszélünk Istenről és a másik emberről?

Ez egy alapvető kérdés. Ez nem erkölcsi kérdés, ez a megváltottság kérdése.

Ez azért alapvető kérdés, mert Isten népének szolgálatát, igehirdetését, a hétköznapi szavaink és tetteink hitelesíthetik vagy rombolhatják le azt.

Tehát:

– Mit szólunk;

– miért szólunk, milyen indítékból;

– és milyen lélekkel szólunk?

 

Jöjj, Szentlélek Úr Isten, tiszta szívet teremts bennünk!

 

Ennek nyomán szenteld meg szavainkat és tetteinket!

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. október 8.